Növénytársítás az öngyógyító veteményesben

Növénytársítással könnyebb a kertművelés!

A növények – az ismert beltartalmi anyagokon, vitaminokon kívül – olyan sajátos anyagokat is tartalmaznak, amelyek meghatározott hatást fejtenek ki. A különböző növényeket olyan társításban kell elrendezni, hogy mindegyik pozitív hatással lehessen a szomszédjára.

Egyes növények lehetnek:
- kedvező hatású és védelmező társnövények,
- a szomszéd növények kártevőit riasztó, ill.
- kórokozóit elhárító fajok.

Nem azon kell tehát gondolkodni, hogy milyen növényvédő szert használjon az egyik vagy a másik betegség vagy kártevő ellen, hanem azon, hogy milyen növényt vessünk vagy ültessünk egy adott faj szomszédságába. Kevés olyan növény van, amelyik azért nem társítható, mert káros hatással van a másikra.

A különböző növényfajok céltudatos társítása végett a szokásos monokultúrás ágyások rendszeréről a soronkénti elrendezésre térünk át oly módon, hogy a társított növények a legcélszerűbb sortávolságra kerüljenek egymás mellé.

Az egyes növények föld feletti részeinek (pl. az illatanyaguk révén) a másik növényre gyakorolt közismert hatásán kívül a gyökérzónában érvényesülő hatások sem kevésbé fontosak. Az egyes növények különbözőképpen hasznosítják a talaj tápanyagkészletét, más-más talajbaktériummal működnek közre, tehát a fajok soronkénti váltakozása elősegíti a talajélet egészséges egyensúlyát is.

A különféle gyökérmaradványok hasznosulását a talajban úgy segíthetjük elő, hogy a kertet egész éven át műveljük, nem hagyunk növénymentes területeket. Ebből az alapelvből következik, hogy olyan széles sorközöket kell hagynunk, amelyekben lehetővé válik az egész évi talajtakarás, ill. a felületi komposztálás. A kertből kikerülő minden alkalmas növényi anyagot talajtakarásra használunk fel, és így komposztáljuk, ezzel lehetővé tesszük a növények folyamatos tápanyagellátását és a „trágyázás” már csak a növénytársításos műveléssel kialakuló humusztalaj kellő gondozását és fenntartását jelenti, jelentős munkamegtakarítással egybekötve. Így mind a növényvédelemről, mind a trágyázásról maga a kert gondoskodik.

Minden sorban más növényfaj

A növény minden életfunkcióját, egészségi állapotát és termőképességét a talaj humusztartalma és az egészséges talajélet határozza meg. A talajállapot javításának első lépését a folyamatos művelés, vagyis a megszakítás nélküli növényborítás jelenti. Ez nem csupán a talajfelszín védelme miatt fontos, hanem azért is, hogy a gyökérzet állandóan behálózza a talajt, és a növényi gyökerekben levő különböző hatóanyagok mielőbb és folyamatosan a talajba kerüljenek. A növények után a talajban maradó gyökérrészek és egyéb maradványok hozzájárulnak a talajlakó szervezetek táplálékellátásához, a következő termesztett növénynek pedig szüksége van a visszahagyott, fajra jellemző sajátos baktériumtársulásra.

Tapasztalatok szerint a talajborítás legcélszerűbb módja az, hogy a 40-50 cm széles sorközöket parajjal vetjük be. Ennek igen jó a csírázási erélye, olcsó a vetőmagja, levélzete jól árnyékol, védelmet nyújt számos kártevő ellen, s nem utolsó szempont, hogy mélyen a talajba hatoló, de lágy állományú és szaponint tartalmazó gyökérzete van.

A paraj köztes vetésével egy időben a többi zöldségfélét is elvethetjük, ültethetjük (a hagymát, borsót, a burgonyát, a salátát, a retket, a kerti zsázsát, vagyis a korai növényeket).

Fordítsunk kellő gondot a növényi sorrenddel védő szomszédságok kialakítására:

1. példa
1. és 2. parajsor között – sárgarépa;
2. és 3. parajsor között – hagyma;
3. és 4. parajsor között – sárgarépa; ez az elrendezés kölcsönös védelmet nyújt a sárgarépa- és a hagymalégy ellen;
4. és 5. parajsor között – a területet fenntartjuk a paradicsompalántázásra;
5. és 6. parajsor között – sárgarépa;ez a kultúra a paradicsomot védő szomszédság.

2. példa
1. és 2. parajsor között – zeller és karfiol későbbi palántázására tartjuk fenn; az egyik szomszéd védelmet nyújt a zellerrozsda ellen, a másik a káposztalégy hernyóit hárítja el;
2. és 3. parajsor között – fejes saláta és hónapos retek vegyesen;
a saláta biztos védelmet nyújt a bolhafertőzés ellen;
3. és 4. parajsor között – a területet az uborkának tartjuk fenn, de közben célszerű tépősalátát termeszteni (pár centiméteres kötésben) ugyancsak retekkel keverve; A tépősaláta helyett semmiképp ne iktassunk be kerti zsázsát!
4. és 5. parajsor között – fejes saláta (II. ültetés) és korai retek;
amikorra az uborka indáinak szüksége lesz a területre, addigra mindkét salátavetés lekerül onnan;
5. és 6. parajsor között – a karfiol vagy esetleg a korai fejes káposzta és a zeller együttes kultúrájának tartjuk fenn; A zeller védő hatása értelemszerűen az összes káposztafélére érvényes.

A 2. példa abból indul ki, hogy a korai káposztaféléket idejekorán lehet betakarítani, s így a zeller a számára szabaddá vált tenyészterületen erőteljesen fejlődhet tovább, és megfelelő nagyságú gumót képezhet.

Mindkét példa világosan szemlélteti a növénytársítás lényegét, vagyis az olyan célú soros elrendezést, amelyikben mind tér- és tenyészidőigény, mind a kellő időpontban való betakaríthatóság szempontjából valamennyi növény a neki megfelelő szomszédságba kerül. A társítás igen fontos szempontja továbbá, hogy az egyes növényfajok védelmet nyújtsanak a szomszédos növénykultúrának.

A saláta az egyik, bármikor felhasználható társítási partner. Megfigyelések szerint a retektől távol tartja a földibolhát, emellett a kellő tőtávolságra kiegyelt saláta jól benövi az ültetési hiba vagy egyéb károsodás következtében keletkező hiányhelyeket, gyorsan fejlődik, nagy és kemény fejet fejleszt. A helybevetett salátán nem tapasztalható tetvesedés vagy lisztharmat.

Az – egyébként igen hidegtűrő – korai paraj helyett mustár is vethető, azonban a jól árnyékoló, dús levélzetű parajról kár lenne lemondani. Árnyékában kitűnően fejlődik minden zöldség, lekerüléskor pedig jó alapot ad a későbbi síkkomposztáláshoz. Ez viszont a következő évi zöldségkultúrák tenyészterületéül szolgáló talaj jó egészségi állapotát, tápanyag-ellátottságát, vízgazdálkodását segíti elő. A mustár, mint takarónövény ugyanabban az időben vethető a parajsorok előre még szabad sorközeibe, mint a már említett többi korai növény. A talajjavító takarónövénnyel szemben támasztott igényeknek egyébként a mustár minden szempontból megfelel: korán vethető, jó elővetemény, gyökerei dúsan behálózzák a talajt, megőrzi a talajnedvességet, elriasztja a csigát és más kártevőt is, ezen kívül könnyen letakarítható, ha a területet valamilyen zöldségkultúrával kívánjuk bevetni vagy beültetni. Az igen gyorsan csírázó mustármagot kellően sűrűre vetjük, néhány nap múltán már nagyszerű zöld takaró borítja a talajfelszínt. Az egy arasznyira nőtt mustárt ne engedjük tovább nőni. Addigra betöltötte a szerepét, előkészítette a talajt. A sorok gyommentesek, a talaj laza és nyirkos, bármilyen kultúra befogadására alkalmas. A mustár minden esetben talajregeneráló „másodvetésnek” számít.

Az új kultúra bevetése előtt a levágott mustárt a tarlón hagyjuk. Ez nem zavarja sem a barázdahúzást, sem az ültetőlyukak előkészítését. A palánták gyökerei ebben az élő talajban egyenletesen és gyorsan szétterülnek, s ez már önmagában is biztosíték a kedvező kezdeti fejlődésükre, ami a későbbi gyors növekedés és egészséges fejlődés feltétele.

Ezekben a hetekben a mustárhoz hasonlóan a parajt is levágjuk, és a talaj felszínén hagyjuk. A paraj a táplálékszolgáltatáson kívül eddigre minden más feladatát teljesítette: árnyékolt, elhárította a kártevőket, gyökereivel behálózta a talajt. A parajt a szárba indulás kezdetekor kell levágni, tehát akkor, amikor még dús a levélzete. Az első takarórétegre később további anyagot hordunk fel – tovább mulcsozzuk – felhasználva valamennyi zöldségnövény levélmaradványát, szárát, a gyógy- és fűszernövények levélzetét, a csalánt és bármilyen gyomnövényt. Tekintettel arra, hogy az állati eredetű anyagok sem hiányozhatnak a jó komposztból, valamilyen állati hulladékból készített szerves anyagot, továbbá fahamut is szórunk rá. A felhordott újabb réteget takarjuk le fűvel, így a mulcsozott terület rendezettebb, ápoltabb benyomást kelt.

A gyógy- és fűszernövények kiváló társak

A jó növénytársítás legfontosabb alapelve, hogy az „igénylő” főnövények mellé mindig „szolgáltató” növények kerüljenek, továbbá figyelembe kell venni az egyes sorok tenyészidejének hosszát is. Így lehetővé válik, hogy az egy tenyészéven belül többször vetett i.. beültetett sorok célszerű, egészséges társítást adjanak.

A fűszer- és gyógynövények a társkultúrában elősegítik egymás jó egészségi állapotát és termőképességét, erőteljes fejlődését. Ezek a tulajdonságokat a kertművelésben is lehet hasznosítani, ha a növényeknek megfelelő termőhelyet és növényi szomszédságot alakítunk ki.

Fűszernövényen itt azokat a lágyszárú növényeket értjük, amelyeket a háziasszony ételízesítőként használ. Kerti termesztésre viszonylag kevés faj kerül. Számos gyógy- és fűszernövény tenyészik azonban kertünk kerítésén kívül, s ha netán bevándorolnak a kertbe, egyszerűen gyomnak tekintjük őket, pedig ezek a vadon termő növények nagyobb figyelemre méltóak, s egy részük megérdemli, hogy kertünkbe befogadjuk. Ebbe a növénycsoportba tartozik számos virágos dísznövényt is, pl. a kalendulát és a sarkantyúkát évszázadok óta gyógynövényként tartják számon.

Ezt a szemléletet érvényesítve kertünket illattal és színpompával telíthetik a különböző megjelenésű és virágú gyógynövények, mind a magunk, mint az egész kert egészségének szolgálatára.

Egyéves fűszernövények

Ne termesszük külön „füveskertben” őket! Értékes szomszédhatásaikat a többi termesztett növény javára érdemes hasznosítani.

A kapor igen jól elősegíti a kelést, főként a sárgarépáét. A kelés nem lesz hiányos, a kártevők elkerülik az állományt, később pedig a kapor nagyszerű enyhe árnyékot ad. Bármilyen rákövetkező kultúra mellett is megtartható, s így a háziasszonynak mindig rendelkezésére áll zöld kaporlevél, -virág, -szár és -mag. A kapor bármilyen társításban bevált, mint megbízható, egészségvédő szomszédnövény.

A turbolya egyéves, korai vetésű, bármilyen salátaféle mellé társítható, egész éven át szedhető növény. Mellette a fejes saláta kitűnően és gyorsan fejesedik, szép zsenge marad, a csigák pedig nem károsítják. Éppen ezért célszerű a bevezetőben említett saláta-retek társítást harmadikként turbolyával kiegészíteni.

A bazsalikomot általában ládában előnevelik. Ezt azért nem tanácsos, mert a palántázott bazsalikom azonnal virágzásnak indul, s ezáltal sok zamat- és hatóanyag veszendőbe megy. Hidegre érzékeny növény, tehát csak a későbbi kultúrák – pl. az uborka, a cukkíni vagy az édeskömény – közé célszerű vetni. A bazsalikom is elősegíti a zárt kelést, a levelek (uborkáé) tovább zöldek maradnak, és javul a termés minősége.

A kömény és a koriander a konyhában nélkülözhetetlen fűszernövények: a káposztafélék, a cékla, a korai burgonya és az uborka kitűnő előveteményei, ill. szomszédnövényei. Javítják a termés – főként a burgonya – ízletességét.

A metélőzeller jó előveteménye a káposztának. A káposztapalánták korai fejlődési stádiumában védelmet nyújt a földibolha, később pedig a hernyókártétel ellen.

Az egyéves borsfű (borsika, csombord) legcélszerűbben a babbal társítható. Előveteményként vagy a babbal egy időben vethető. Megfigyelések szerint távol tartja a babtól a levéltetveket.

A borágó kiváló társnövény lehetne, mert a környékét szintén kerülik a levéltetvek, korán és jól árnyékol, élénk kék virágaival odacsalogatja a méheket, aminek végül is az egész kert hasznát látja. Sajnos igen erős versenytárs, minden szomszédos növényt elnyom. Emiatt tulajdonképpen alkalmatlan a társításra, de mivel minden más növénynél jobban lazítja a kemény, kötött talajokat, érdemes számára megkeresni a megfelelő helyet és társnövényt.

A kerti zsázsa is egyéves gyógy- és salátanövény, magját elhullatva gyepszerűen kel, erőteljesen terjed, ezét lágy szárú növényekkel nem társítható, ugyanezen okból előveteményként sem ajánlható. Legcélszerűbb gyümölcsfák tányérjába vetni.

A fehér mustár sokféle hatóanyagot tartalmaz, és az igazi gyógynövény minden pozitív tulajdonságával rendelkezik. Zsenge állapotában a zsázsához hasonlóan salátaként is fogyasztható, az utóbbitól eltérően azonban nincs csípős íze, és a szomszédos növényekre sincs káros hatással. A mustár bármilyen kultúrának jó előveteménye, választónövénye vagy felülvetése. A mustárral felülvetett dáliát vagy a mustárral elválasztott salátasorokat a csigák elkerülik, de ugyanígy védi a liliomot, a szarkalábot vagy a cinniát. Más kártevőket is elriaszt, továbbá korán ad árnyékot a társnövényeknek. Bizonyos esetekben – pl. a paradicsomhoz, a fák törzse körüli részbe stb. – ajánlatos a többszöri mustárvetés, ugyanis a mustárt nem hagyhatjuk arasznyinál magasabbra nőni. A mustár kedvező hatásában nagy szerepe van a mustárolajnak. Újabb vizsgálati eredmények azt igazolták, hogy a mustár rendkívül hatékony védelmet nyújt a fonálférgek ellen.

Évelő fűszernövények

Az évelő fűszer- és gyógynövényeket rendszerint az erre a célra kijelölt „füveságyásban” is szokták termeszteni, pedig ezek is nagyszerűen társíthatók más évelőkkel, amelyek között díszítő szerepet is betöltenek, ezen kívül ható- és illatanyagaik, olajuk és egyéb anyagaik révén más növények hasznos segítőtársai lehetnek.

Ez elsősorban a levendulára vonatkozik, amelynek virága és levelei is jótékony hatásúak. A levendulát oda telepítsük, ahol gyakori a hangyakártétel és a levéltetű-fertőzés (pl. rózsaágyásba), de ültethető a liliom- , a nősziromágyások szegélynövényeként is.

Ugyanezeket mondhatjuk a zsályáról, az izsópról és a kakukkfűről, amelyek szintén távol tartják a levéltetveket és a csigákat.

Különösen értékes, minden házikertben régóta meghonosodott gyógynövény a vöröshagyma, s még inkább a fokhagyma. A megfelelő helyen kitűnő segítőtársak, pl. a szamóca szürkepenészes megbetegedése ellen védekezésben. Mindkét hagymafaj jó egér- és csigariasztó. A zöldségféléken kívül ajánlatos a rózsatövek, a liliom, a tulipán közé, ill. a fák köré is telepíteni belőlük.

A kalendulát és a sarkantyúkát vessük a rózsatövek, a liliom és a nőszirom alá, a zöldségfélék közül pedig a káposzta, az uborka, a borsó és a paradicsom alá, továbbá a fák töve köré az ún. tányérba, a szamóca- és a málnatövek közé. Riasztják a levéltetveket, a vértetveket, a hernyókat, a csigákat a hangyákat és az egereket, ezen kívül a kalendula még a fonálférgek ellen is véd. Ahol pedig sarkantyúka van, ott hamarosan kipusztul a tarack!!

Végül felmerül még a kérdés, hogy mit tegyünk ezzel a rengeteg gyógy- és fűszernövénnyel, ha már túl nagyra nőttek, ill. a tenyészidejük lezárult?

Ha minden növényfajból több növényegyedünk van, néhányat megtarthatunk a kivirágzásig, mert a virágaik – szinte kivétel nélkül – erősen vonzzák a beporzást segítő mézelő méheket, a poszméheket, a lepkéket és más rovarokat. Levágott zöldjük folyamatosan szolgáltatja a takaróanyagot, kitűnő adalék a felületi komposztáláshoz. Bár a komposztálóban is értékes adalékot képviselnek, a közvetlen talajtakaróként való alkalmazásuk hasznosabb. Például a már virágzásnak indult metélőhagyma levágott zöldtömegét a szürkepenész ellen terítsük a szamócasorok közé.

Meg kell még említenünk a kertbe „beszivárgott” vadon termő gyógynövényeket is. A felületi komposztáláshoz aligha találunk ezeknél (pl. csalán, medvetalp, stb.) értékesebb adalék anyagot. A leghatékonyabban azonban úgy hasznosíthatók a gyógynövények, ha zöldtömegüket előbb megerjesztjük. Az erjesztett komposztlé elsődleges és legértékesebb anyaga a csalán. Ehhez adhatjuk hozzá a hagymát, a zsurlót, ami éppen akad, speciális célra macskagyökeret, vagy fehér ürmöt. A gyógynövény-hígtrágya (erjesztett gyógynövénylé) igen hatékony szerves trágya, amelyet vagy a tél végén, vagy kora tavasszal, a kert „éledésekor” kell kijuttatni a szamócaágyásra, a gyümölcsfák tányérjára, a rózsatövekhez, esetleg a később beültetendő zöldségsorok talajára. Ezzel a tenyészidő folyamán minden további trágyázás szükségtelenné válik, továbbá csökken a növények fogékonysága a különböző betegségekkel szemben. Az ilyen növényi hígtrágyát kapott talaj idővel mind sötétebbé és morzsalékosabbá válik, a talajélet jelentősen fellendül és lehetővé válik a növények egészséges, erőteljes fejlődése.

A híg komposztnak nem csupán megelőző, hanem gyógyító hatását is megfigyeltük, főként a kórokozó gombák fellépésekor. Az erre a célra készenlétben tartott erjesztett komposztlé (elsősorban hagymalé) kiváló a veszélyeztetett növényállomány kezeléséhez.

Növénytársítás az öngyógyító veteményesben II.

Felületi komposztálás

A gyorsan elkorhadó növénymaradványokat a sorközök felületi komposztálására használjuk. Azok a növények azonban, amelyek közvetlenül a levágáskor nem alkalmasak talajtakarásra (pl. borsó, az évelő növények szára, a kemény levélzetű lágyszárúak, stb.), átmenetileg a komposztálóba kerülhetnek.

Más módon való hasznosításukra a szecskázás nyújt lehetőséget. Minden felesleges növényi részt, ami nem kerülhet azonnal felületi komposztálásra, de felaprítható (szecskázható), gondosan összegyűjtögetünk. (Aprításra csak a különösen szívós rostnövények, pl. a lenfélék alkalmatlanok.) A szecskázandó anyagot közvetlenül a levágás után vagy legfeljebb kissé fonnyasztott állapotban kell felaprítani, de mindenképpen az érés megindulása előtt. Begyűjtésükre akkor kerül sor, amikor a virágok elnyíltak, az évelők és a gyógynövények a magképződés előtt állnak. Az összekevert növényi hulladékokat a szokásos módon kevés kőzetliszttel, állati eredetű szerves anyaggal és egyéb adalékokkal dúsítva hordjuk fel a talajra.

A takaróanyag viszonylag rövid idő alatt jól és egyenletesen beérik, tehát a szecskázott növényi maradványokból is hamarosan humuszos talaj képződik. A benne fejlődő növényállomány teljesen egészséges, és mivel a tápanyagellátása megfelelő, az árnyékolás, a nedvesség megőrzése és a talajlakók élettevékenységének serkentése lehetővé válik. Az összeszecskázott növényhulladék-keverék – feltéve, hogy a kertben sokféle növényt termesztünk – azokat az értékes hatóanyagokat is tartalmazza, amelyek a kártevők elriasztását, a növények védelmét szolgálják.

A nyári növényhulladék a zöldségágyások talaját takarja. Ismerjük az üröm, a zsálya védő hatását, a csalán trágyaértékét és egyben védő szerepét, továbbá kovasav-szolgáltatását, stb. Azt is tudjuk, hogy a mustár gátolja a fonálférgek támadását, hogy a hagymafélék fungicid hatásúak. Mindezek a mulcsozáshoz való felhasználásban is érvényesülnek.

A takaróanyagot a környezetünkben vadon tenyésző növények begyűjtésével tehetjük értékesebbé és sokrétűbbé. Ide tartozik pl. a bodza, amelyik folyamatosan és minden fejlődési stádiumában felhasználható szecskázott takaróanyagként, s igen hatékonyan riasztja a vakondokat. Az erdőből begyűjtött különböző (NEM VÉDETT!!!) harasztok – megfigyelések szerint – távol tartják a férgeket, és egyben rothadás-gátló hatást is kifejtenek. Hasznosak továbbá a cickafark, a zsurló, valamint a vadrózsa lágyabb, zsengébb hajtásai, s ha módunk van rá, szerezzünk némi zabszalmát hozzá, mert ez lazává, szellőssé teszi a mulcsréteget, vagyis a felületi komposztot.

Az ilyen, sokféle növényből készített takarást nem lepik el a csigák és más kártevők, zöldségfélék, rózsatövek, az évelő növények és a gyümölcsfák egészségesek maradnak, kitűnően fejlődnek, és a takaróanyag felhordása nem jelent különösebben nehéz munkát.

 Az ősszel nagyobb tömegben begyűjtött és felszecskázott növényi hulladékot ott terítsük szét, ahová egyébként is komposztot szokás teríteni, tehát a fák töve köré, a rózsatövekhez, a liliomhoz, a málnához és a szamócához, vagyis azokra a területekre, amelyeket tavasszal nem vetünk, nem vethetünk be.

Tavasszal az idő felmelegedésével a komposztban megindulhat, ill. folytatódhat az érés, és a takart növények megfelelő tápanyagellátást és védelmet kapnak.

Ha attól tartunk, hogy az eljárás sok gyommag kelését is lehetővé teszi, hagyjuk a komposztkeveréket a kiterítés előtt néhány napig kupacban állni. Az anyag igen rövid idő alatt annyira felmelegszik, hogy a gyommagvak elvesztik a csírázóképességüket. A takaróanyag beérése után a takaróréteg alatt egészen szokatlanul laza lesz a talaj. Az esetleg feltörő gyomok (még a legszívósabbak is) könnyen kitéphetők.

Ha öntözés válna szükségessé, a vizet mindig a talajtakarásra kell juttatni. A takaróréteg a szűrő szerepét játssza; soha ne locsoljuk magát a növényt, s főként ne szórjuk a vizet a levelére, mert a nedves levélzetet könnyebben megtámadják a kórokozó gombák. Egyes növénybetegségek – pl. a lisztharmat – a mi közvetítésünkkel terjednek el! A soros művelésű ágyásban a zöldségek minden további nélkül fel tudják venni a szükséges vizet és tápanyagot a felületi komposztálással takart sorokból.

Növényápoláskor, vetéskor vagy betakarításkor mindig a takarásos sorokban járkáljunk. A takarás több célt is szolgál: megfelel a biológiai szemléletű kertművelés alapvető követelményének, vagyis annak, hogy ha a talajfelszín soha nem áll csupaszon, akkor lehetővé válik a talajélet zavartalan fejlődése és működése, a tűző napsütés nem szárítja, az erős esőverés nem éri közvetlenül a talajt, a takarás alól a gyomok nem tudnak feltörni. Mindez elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a talaj jó egészségi állapotát és állandó termőképességét megőrizhessük.

Növénytársítás az öngyógyító veteményesben III.

Egy év a társkultúrás kertben

Amikor ezeket a sorokat írom – októberben vagyunk – a zöldséges sorok még mind teremnek. A termést mostanáig folyamatosan takarítottuk be, és egy jó ideig még folytatni fogjuk. Az elmondottak szerint alkalmazott növénytársítás módszerének tehát éppen az az egyik nagy előnye, hogy a termést folyamatosan szüretelhetjük, mindig újból és újból vethetünk, palántázhatunk.

Az eljárás alapelvének megfelelően a különböző növényfajokat nem ágyásonként, hanem soronként rendezzük el, mégpedig pontosan megszabott sortávolságokban, és ezeket a sorokat az évek folyamán nem változtatgatjuk. Az egészen rövid tenyészidejű elővetemények – metélőhagyma, korai saláta, hónapos retek, mustár – után a május vége felé a fősorokba vetett (ültetett) főnövények a vegetációs igény végéig folyamatosan hoznak termést. Ilyen főnövények:

- a paradicsom (még októberben is terem),
- az uborka (a fajtától függően ezen is van még októberben is zöld termés),
- az összes káposztaféle (bimbós kel, téli kelkáposzta, téli tárolásra termesztett fejes káposzta).

Virulnak még a középsorok utónövényei is, amelyeket – a fősoroktól 0,80-1 m sortávolságra – valamilyen kultúra (pl. hagyma, korai káposzta, karalábé) után, viszonylag korán lehetett telepíteni, és most még utótermést adnak:

- ilyen az édeskömény, a kínai kel, a pasztinák, az endíviasaláta, a kapor.

Az egészen rövid tenyészidejű elővetemény (metélőhagyma, zsázsa, mustár) után az idény előrehaladottabb időpontjában is ültethető pl.:

- a hagyma, a zeller, a karfiol és a cékla.

Az említett fő- és középsorok közé 0,40-0,50 m távolságra telepített ún. rövid sorokban is termőben van valamilyen zöldségféle. Előzőleg ezekbe a sorokba került

- a korai vetésű saláta és hónapos retek, a különböző sárgarépafajták, a karalábé, a bokorbab, stb.

Ezek a korai növények már mind letermettek, helyükre egy második, esetenként még egy harmadik kultúra is került. A korai zöldségféléket értelemszerűen a következő fajok követhetik:

- késői sárgarépa, bármilyen salátafajta (mindig retekkel társítva), a legszükségesebb fűszernövény (kapor vagy egyéb), karalábé és paraj az őszi ellátásra.

Kertünk tehát késő ősszel is teljes választékot kínál!

Köztes mustárvetés

A kertben a talaj sohasem maradhat csupaszon, növényborítás nélkül. Eljön viszont az az idő, amikor még kedvező klímájú termőhelyeken sem lenne értelme a letermett sorokba új zöldségkultúrát telepíteni. Ilyenkor – pl. a karósbab után, a learatott bab helyére – mustárt vetünk.

A kert attól válik életteljessé, hogy talaját gondosan kezeljük, a talajéletet óvjuk, vízháztartását nem zavarjuk meg, állandó árnyékolással elősegítjük kellő humuszállapotának kialakulását, és gondoskodunk arról is, hogy a gyökerek kellően behálózzák. A zöldségfélék betakarítása után tehát bevetjük egy olyan növény magjával, amely még kikelhet, és egy ideig növekedhet, zöldellhet. Amikor egy-egy sor már végleg „kiszolgált”, ásóvillával a talajt kissé meglazítjuk (de semmi esetre sem forgatjuk át). Az esetleg előforduló gyomokat eltávolítjuk. Az ily módon „meglevegőztetett” talajba ezután (szórva) mustármagot vetünk. A magvak egy része a villával szúr lyukakba kerül, a többire pedig egy kevés földet gereblyézünk. A mustármag néhány nap alatt kikel, és kitűnő zöld takarást ad. A módszer mentesít a nehezebb kerti munkától, az ásástól, talajunk pedig egészséges ápolást kap.

A mustár tehát zöld takarót borít a talajra, beárnyékolja, gyökereivel igen mélyen behálózza azt, elnyomja a gyomokat, és ha nem engedjük a virágképződésig jutni, kevesebb vizet von ki a talajból, mint amennyi takarás nélkül elpárologna belőle. A többi – egyébként ugyancsak értékes – zöldtrágyanövényhez viszonyítva a mustárnak a kertművelésben sajátos előnyei is vannak. Könnyű a vetése, egyszerű a gondozása, -7 °C alatti hőmérsékleten pedig biztosan elfagy, így nem hagy tavaszra durva szármaradványt maga után (feltéve, hogy nem hagyjuk meg a virágzási stádium elérése után is). A fagyos talajt borító mustárlepel tavaszig annyira elporlad, hogy már a gereblye könnyű érintésére is szétomlik, és ezzel – minden további munka nélkül – kész a vetőágy.

Ugyanígy járunk el sorban minden felszabadult, újabb haszonnövényre már nem váró sorral: talaját kissé fellazítjuk, és mustárral bevetjük, és ezt mindaddig folytatjuk, amíg csak remélni lehet, hogy az időjárás lehetővé teszi a mustár kelését és kizöldülését. Ha az utolsó mustárvetésünk már nem is tud megnőni pár centiméternél magasabbra, a gyökérzet ennél jóval mélyebbre lehatol, és értékes gyökérmaradványai a talajt javítják.

Ráadásul ezek a késői, zsenge kis mustárnövénykék nagyon jól pótolhatják az ilyenkor már ritkább zöldségsalátákat vagy zöld ételízesítőket. Kevésbé csípős, és zsengébb, mint a kerti zsázsa, ugyanakkor nagyon egészséges a fogyasztása!

A legkésőbb letakarított zöldségsorok helyét – gumós zellerét, a káposztáét, a célkáét, a téli sárgarépáét – azonban már nem lehet mustárral bevetni. Talajunk szellőzését a termés felszedése automatikusan megoldja, a betakarítás után pedig egyenletes vastagságban letakarjuk a letördelt levelekkel, soronként mindig az ott termett növényfaj saját levélanyagával. Tavaszra mindez a takaróanyag elkorhad, és morzsalékos, jó vetőágyat szolgáltat.

És hogyan néznek ki a sorközök a tél küszöbén?

Azokról a sorokról van itt szó, amelyekbe tavasszal paraj került, amelyek a két szomszédos zöldségkultúrától azonos távolságban, középen húzódnak, amelyeken a zöldségsorok között járkáltunk, és amelyekben a folyamatos takarórétegből felületi komposzt képződött. Ezt a területsávot úgy létesítettük és gondoztuk, mint általában minden komposztot, rétegről rétegre ráhordva minden adódó, komposztálásra alkalmas anyagot. Ha nem volt érett istállótrágyánk, egy-egy maréknyi kereskedelmi komposztstartert, némi fahamut és állati hulladékból készült szerves anyagot adtunk hozzá, majd meglocsoltuk erjesztett gyógynövénylével, növényi hígtrágyával. Utolsó rétegként pedig valamilyen fűszer- vagy gyógynövény levágott zöldjét terítettük rá.

Ez a takaróréteg őszre már teljesen vagy majdnem teljesen beérett, de legrosszabb esetben a késő ősz és a tél folyamán megérik. Mindenesetre a helyén hagyjuk. Ha próbaképpen beleásunk, alatta pompás, laza talajt találunk, amelyben csak úgy hemzsegnek a giliszták. Tavasszal már csak el kell gereblyézni (darabosabb növénymaradvány már aligha akad benne, ha mégis lenne, az a komposztgödörbe kerül), és ezzel a vetőágy ezen a területen is kész.

A vetéshez az első sort egy fél sorköznyivel elcsúsztatjuk (a további sorok helye azután az előírt sortávolságokból önmagától adódik), tehát a paraj az előző évi zöldségsorba, egy-egy zöldségféle pedig az előmúlt évben képződött felületi komposztrétegbe kerül. Az igen fáradságos őszi talajmunkák helyett tehát ilyen egyszerűen és könnyen előkészíthetjük a talajt a következő évi növények befogadására, és még a helyes növényi sorrenden sem kell a fejünket törni.

Minden növényt a megfelelő társnövény mellé

A kert természetesen nem csak zöldségágyásokból áll. A dísznövények és a fák megfelelő átteleléséért is sok mindent kell az ősz folyamán tenni. Ezzel kapcsolatban minket most csak az érdekel, ami a helyes társítással függ össze. Tehát az, amit a növényekért más növények segítségével tehetünk.

Az évelő növények ültetésének idején elsősorban azt kell alaposan megfontolnunk, hogy minden növény a megfelelő társnövény szomszédságába kerüljön. Ősszel kell elültetnünk például a levendulát, esetleg a zsázsát, az izsópot vagy a kakukkfüvet, amelyek a rózsák, a nőszirom és a liliom köré kerülnek szegélynövénynek. A ribiszkebokrok közé telepített fehér üröm pedig nagyon jó védelmet nyújt a ribiszkerozsda ellen, de jó helye van az ún. rövid sorokban is, mint első utónövénynek. A fehér ürmöt nyár elejei vetéssel szabadföldön neveljük elő. Egy-egy fokhagymagerezdet beültethetünk a liliomok, a rózsák és a tulipánok közé, valamint a gyümölcsfák tányérjába, hogy távol tartsa az egereket és a pocokféléket. A kalindula és a sarkantyúka akkor tudja kiváló védőhatását kifejteni a rózsa, a liliom, a szamóca, a málna és sok más társnövény mellett, ha ősszel, ill. tél elején elősegítjük a korai sarjadásukat. Mindkét gyógynövény önmagától telepszik be a kertünkbe. Ha még nem ütötték volna fel a fejüket azoknak a növényeknek a szomszédságában, amelyeket „védőőrizetük” alá szeretnénk helyezni, akkor magjukat a tavaszi keléshez már ősszel vessük el.

Novemberi vetés (fagyvetés)

Míg az ún. téli saláta októberi kipalántázása vagy a téli paraj elvetése ebben az időben csak enyhébb klímájú termőhelyeken jöhet szóba, a novemberi vetésként ismert módszer bárhol megvalósítható.

Az eljárás alapgondolata az, hogy a magot akkor juttatjuk a földbe, mikor az a hideg idő beállta miatt már nem tud kicsírázni. A magvak legfeljebb a duzzadási stádiumig juthatnak el. Ilyen környezeti viszonyok uralkodnak általában novembertől kezdve, innen ered az elvevezés is (nem tévesztendő össze az előbb említett téli saláta vagy téli paraj termesztésével).

A következő évi sorokat már most kijelöljük (fél sort elcsúsztatva), és teljes egészében vagy – a kisebb kockázat miatt – csak részben parajjal beültetjük. Ezzel elvégeztük a következő évre az előkészítő munkát, egyben gondoskodtunk a korai parajtermésről. A talaj a parajvetés idején még ne, ill. már ne legyen „ragadós”, az viszont nem baj, ha enyhén fagyos. A vetést mindig kerti földdel takarjuk, semmi esetre se tőzeggel, mert ez sokkal erősebben tartja a hideget, tehát késlelteti a kelést, esetleg kérdésessé teszi a vetés sikerét. A korai vetésű salátának, sárgarépának szánt sorokat a legkoraibb szabadföldi fejessaláta- és sárgarépafajtákkal vetjük be. Ezek már kora tavasszal kikelnek – mielőtt még a szokványos műveléshez a talajra rá lehetne menni –, s mindegy háromhetes előnnyel indulnak fejlődésnek. Novemberi vetéssel olyan zöldségféléket szaporítsunk, amelyek kelés után a viszonylag még alacsony hőmérsékletre nem érzékenyek, és az ilyen fagyvetésre már alkalmasak. Ezek: a legkoraibb saláta- és sárgarépafajták, a paraj, a metélőhagyma, a feketegyökér, a gyökérpetrezselyem, a pasztinák, a korai karalábé és káposzta, a levélpetrezselyem és néhány vöröshagymafajta. E módszerrel nem csak a tavaszi munkacsúcsok kerülhetők el, hanem korábbi lesz a fejlődés és a termésérés is.

A kert célszerű átteleléséhez és a következő idény kedvező beindulásához szükséges őszi munkák alapvetően eltérnek a hagyományos kertművelés nehéz őszi munkálataitól. A fagyvetéses módszerrel megteremtjük a folyamatosságot a következő termőévvel, a téli időszak nem csupán átmenetet jelent az új kertészeti idénybe, hanem a következő év kedvező körülményeinek az előkészítése is, a biztos és bőséges, egészséges termés előállításának záloga. A novemberi vetéssel tulajdonképpen már beindítottuk a következő kertészeti idényt. A sorokat a vetéshez elcsúsztattuk egy-egy fél sorköznyivel, s így a következő évben minden zöldségkultúra olyan sorba kerül, amelyet az előző évben létrejött felületi komposzt takar.

Ha nem vetettük el novemberben az említett növényeket, akkor tavasszal ugyanúgy az első sortól kezdve fél sortávolsággal elcsúsztatjuk a sorokat. A növénytársítás módszerének egyik tovább fejlesztési lehetősége – főként a célszerű vetésforgó nézőpontjából – az ún. „mozgó elrendezés”, vagyis az egész veteményes „elcsúsztatása”. A szamócásban pl. az évente felújítandó egy-két sort nyáron arra a helyre telepítjük, ahová előzőleg borsót vetettünk.

A felületi komposztálással és zöldtrágyázással kombinált talajtakarás

A talaj folyamatos borítottságából adódó előnyökről és az állandó, jó hatású növényszomszédságról akkor sem kell lemondanunk, ha valamilyen ok miatt nem tudunk a felületi komposztálás követelményeinek eleget tenni, pl. nem tudunk elegendő takaróanyagot összehordani, vagy a munkához nincs munkaerő-kapacitás a kellő időben, esetleg túlságosan nagy a kertterület. Hasítsunk ki a kertből egy kedvező fekvésű részterületet a talajtakarásos, vagyis a felületi komposztálásos zöldségtermesztés céljára.

A kert fennmaradó veteményes területén – amelynek a felületi komposztáláshoz már nem tudunk megfelelő takaróanyagot előállítani – folytassunk zöldtrágyázott társkultúrás zöldségtermesztést. Az idény kezdetén parajt vetünk a sorok közé, amint az virágzásnak indul, levágjuk. Helyére olyan gyógynövényt vetünk, amelyik a szomszédos növényeket árnyékolja, a talajt dúsan átszövi a gyökérzetével, s így azt lazítja, javítja, ezen kívül távol tartja a kártevő rovarokat, s a haszonnövény szomszédságában kiváló minőségű zöldtrágyát szolgáltat egész éven át. Erre a célra elsősorban a kalendula, a büdöske, a sarkantyúka, az egyéves porcsin, a mustár, a kapor ajánlható (ez a mustárvetés nem tévesztendő össze az év elején előveteményként vetettel!).

Ha a zöldtrágyanövény túlságosan magasra nőne (pl. a mustár vagy a kapor), és zavarná a szomszédos növényeket, akkor levágjuk, és ugyanazzal vagy más gyógynövénnyel újból bevetjük a területét. Nem ajánlatos azoknak a zöldtrágyanövényeknek a vetése, amelyeknek a tarlómaradványaival nehezen boldogulunk (pl. herefélék, repce, csillagfürt, stb.).

A gyümölcsfák a társkultúrás kertben

Az évelők és a fás növények a társkultúrás művelési rendszerben elfoglalt helyének a leírása külön füzetet igényel, ezért itt csak a gyümölcsfákról ejtünk szót.

A gyümölcstermesztés sikerét eleve eldönti a megfelelő fajta megválasztása, a talajtípus, a termőhely fekvése és a szélirány figyelembevétele. A társkultúrában művelt kertben azonban maga a kert gondoskodik a gyümölcsfák tápanyagellátásáról és növényvédelméről. Ehhez csak csalánból és gyógynövényekből készített, kellő mennyiségű komposztlé és elegendő komposzt szükséges. Mindazt, ami az év vége felé összegyűlik – levél és lomb, gyógynövényszár és elhervadt virág, hulladék és konyhai szemét – rétegezzük a komposztrakásra. Ha valamilyen okból a komposztrétegezést ősszel nem tudnánk elvégezni, akkor az ősszel összehordott hulladékot hagyjuk kupacban áttelelni, és kora tavassal teregessük el szabályos komposztálódásra. Ezt a komposztot elsősorban a fák tányérjába hordjuk ki (lásd még a komposzt kiegészítésére és feljavítására vonatkozókat).

Januárra a fák – a késő ősszel végzett törzskezelés után – vastag komposztrétegben állnak. A fatörzset csalánból készített trágyalé és egyéb adalékok keverékével kenjük be, a kezelést tavasszal még egyszer ismételjük meg. Amikor a fagyok elmúltak, és a talajélet ismét megindul, a fák törzse körüli területet kiadósan, egyenletes elosztásban locsoljuk meg felhígítatlan növénytrágyalével, valamivel később pedig valamilyen gyógynövénnyel – kalendulával, mustárral, sarkantyúkával – vessük be. Szükség esetén ezt a vetést megismételjük. A mustárvetésből kelt állomány közé elegendő, ha újabb vetőmagot szórunk, a régi növényeket kitépjük, és a helyükön hagyjuk. A kalendulát és a sarkantyúkát nem szükséges így rávetni. A törzs körüli tányér bevetése ugyanazt a célt szolgálja, mint a veteményesben, vagyis a talaj átgyökereztetését, a talajélet serkentését és fenntartását, védő hatóanyagok szolgáltatását.

Ez is társítás, de a kölcsönösség és az egymásra hatás más jellegű, mint amilyenről eddig szó volt. A jó tápanyagellátás következtében egészségesen tenyésző fákat a kártevők elkerülik, permetezésük fölöslegessé válik. Még a külső sérüléseket szenvedett fák is helyrejönnek, és bőven teremnek.

Amikor ősszel a fák tányérjára ismét komposztot készülünk teríteni, előbb győződjünk meg róla, nem kell-e a talajt kissé „meglevegőztetni”. Hála az előző évi komposztnak és vetésnek, a gyökérzettel dúsan behálózott, állandóan beárnyékolt talaj ilyen beavatkozást legfeljebb az első évben igényel.

forrás: önellátás.info