A növények – az ismert beltartalmi
anyagokon, vitaminokon kívül – olyan sajátos anyagokat is tartalmaznak,
amelyek meghatározott hatást fejtenek ki. A különböző növényeket olyan
társításban kell elrendezni, hogy mindegyik pozitív hatással lehessen a
szomszédjára.
Egyes növények lehetnek:
- kedvező hatású és védelmező társnövények,
- a szomszéd növények kártevőit riasztó, ill.
- kórokozóit elhárító fajok.
Nem azon kell tehát gondolkodni, hogy milyen növényvédő szert
használjon az egyik vagy a másik betegség vagy kártevő ellen, hanem
azon, hogy milyen növényt vessünk vagy ültessünk egy adott faj
szomszédságába. Kevés olyan növény van, amelyik azért nem társítható,
mert káros hatással van a másikra.
A különböző növényfajok céltudatos
társítása végett a szokásos monokultúrás ágyások rendszeréről a
soronkénti elrendezésre térünk át oly módon, hogy a társított növények a
legcélszerűbb sortávolságra kerüljenek egymás mellé.
Az egyes növények föld feletti részeinek
(pl. az illatanyaguk révén) a másik növényre gyakorolt közismert
hatásán kívül a gyökérzónában érvényesülő hatások sem kevésbé fontosak.
Az egyes növények különbözőképpen hasznosítják a talaj
tápanyagkészletét, más-más talajbaktériummal működnek közre, tehát a
fajok soronkénti váltakozása elősegíti a talajélet egészséges
egyensúlyát is.
A különféle gyökérmaradványok
hasznosulását a talajban úgy segíthetjük elő, hogy a kertet egész éven
át műveljük, nem hagyunk növénymentes területeket. Ebből
az alapelvből következik, hogy olyan széles sorközöket kell hagynunk,
amelyekben lehetővé válik az egész évi talajtakarás, ill. a felületi
komposztálás. A kertből kikerülő minden alkalmas növényi anyagot
talajtakarásra használunk fel, és így komposztáljuk, ezzel lehetővé
tesszük a növények folyamatos tápanyagellátását és a „trágyázás” már
csak a növénytársításos műveléssel kialakuló humusztalaj kellő
gondozását és fenntartását jelenti, jelentős munkamegtakarítással
egybekötve. Így mind a növényvédelemről, mind a trágyázásról maga a kert
gondoskodik.
Minden sorban más növényfaj
A növény minden életfunkcióját,
egészségi állapotát és termőképességét a talaj humusztartalma és az
egészséges talajélet határozza meg. A talajállapot javításának első
lépését a folyamatos művelés, vagyis a megszakítás nélküli növényborítás
jelenti. Ez nem csupán a talajfelszín védelme miatt fontos, hanem azért
is, hogy a gyökérzet állandóan behálózza a talajt, és a növényi
gyökerekben levő különböző hatóanyagok mielőbb és folyamatosan a talajba
kerüljenek. A növények után a talajban maradó gyökérrészek és egyéb
maradványok hozzájárulnak a talajlakó szervezetek táplálékellátásához, a
következő termesztett növénynek pedig szüksége van a visszahagyott,
fajra jellemző sajátos baktériumtársulásra.
Tapasztalatok szerint a talajborítás
legcélszerűbb módja az, hogy a 40-50 cm széles sorközöket parajjal
vetjük be. Ennek igen jó a csírázási erélye, olcsó a vetőmagja,
levélzete jól árnyékol, védelmet nyújt számos kártevő ellen, s nem
utolsó szempont, hogy mélyen a talajba hatoló, de lágy állományú és
szaponint tartalmazó gyökérzete van.
A paraj köztes vetésével egy időben a
többi zöldségfélét is elvethetjük, ültethetjük (a hagymát, borsót, a
burgonyát, a salátát, a retket, a kerti zsázsát, vagyis a korai
növényeket).
Fordítsunk kellő gondot a növényi sorrenddel védő szomszédságok kialakítására:
1. példa
1. és 2. parajsor között – sárgarépa;
2. és 3. parajsor között – hagyma;
3. és 4. parajsor között – sárgarépa; ez az elrendezés kölcsönös védelmet nyújt a sárgarépa- és a hagymalégy ellen;
4. és 5. parajsor között – a területet fenntartjuk a paradicsompalántázásra;
5. és 6. parajsor között – sárgarépa;ez a kultúra a paradicsomot védő szomszédság.
2. példa
1. és 2. parajsor között – zeller és karfiol későbbi palántázására
tartjuk fenn; az egyik szomszéd védelmet nyújt a zellerrozsda ellen, a
másik a káposztalégy hernyóit hárítja el;
2. és 3. parajsor között – fejes saláta és hónapos retek vegyesen;
a saláta biztos védelmet nyújt a bolhafertőzés ellen;
3. és 4. parajsor között – a területet az uborkának tartjuk fenn, de
közben célszerű tépősalátát termeszteni (pár centiméteres kötésben)
ugyancsak retekkel keverve; A tépősaláta helyett semmiképp ne iktassunk
be kerti zsázsát!
4. és 5. parajsor között – fejes saláta (II. ültetés) és korai retek;
amikorra az uborka indáinak szüksége lesz a területre, addigra mindkét salátavetés lekerül onnan;
5. és 6. parajsor között – a karfiol vagy esetleg a korai fejes káposzta
és a zeller együttes kultúrájának tartjuk fenn; A zeller védő hatása
értelemszerűen az összes káposztafélére érvényes.
A 2. példa abból indul ki, hogy a korai
káposztaféléket idejekorán lehet betakarítani, s így a zeller a számára
szabaddá vált tenyészterületen erőteljesen fejlődhet tovább, és
megfelelő nagyságú gumót képezhet.
Mindkét példa világosan szemlélteti a
növénytársítás lényegét, vagyis az olyan célú soros elrendezést,
amelyikben mind tér- és tenyészidőigény, mind a kellő időpontban való
betakaríthatóság szempontjából valamennyi növény a neki megfelelő
szomszédságba kerül. A társítás igen fontos szempontja továbbá, hogy az
egyes növényfajok védelmet nyújtsanak a szomszédos növénykultúrának.
A
saláta az egyik, bármikor felhasználható társítási partner.
Megfigyelések szerint a retektől távol tartja a földibolhát, emellett a
kellő tőtávolságra kiegyelt saláta jól benövi az ültetési hiba vagy
egyéb károsodás következtében keletkező hiányhelyeket, gyorsan fejlődik,
nagy és kemény fejet fejleszt. A helybevetett salátán nem tapasztalható
tetvesedés vagy lisztharmat.
Az – egyébként igen hidegtűrő – korai
paraj helyett mustár is vethető, azonban a jól árnyékoló, dús levélzetű
parajról kár lenne lemondani. Árnyékában kitűnően fejlődik minden
zöldség, lekerüléskor pedig jó alapot ad a későbbi síkkomposztáláshoz.
Ez viszont a következő évi zöldségkultúrák tenyészterületéül szolgáló
talaj jó egészségi állapotát, tápanyag-ellátottságát, vízgazdálkodását
segíti elő. A mustár, mint takarónövény ugyanabban az időben vethető a
parajsorok előre még szabad sorközeibe, mint a már említett többi korai
növény. A talajjavító takarónövénnyel szemben támasztott igényeknek
egyébként a mustár minden szempontból megfelel: korán vethető, jó
elővetemény, gyökerei dúsan behálózzák a talajt, megőrzi a
talajnedvességet, elriasztja a csigát és más kártevőt is, ezen kívül
könnyen letakarítható, ha a területet valamilyen zöldségkultúrával
kívánjuk bevetni vagy beültetni. Az igen gyorsan csírázó mustármagot
kellően sűrűre vetjük, néhány nap múltán már nagyszerű zöld takaró
borítja a talajfelszínt. Az egy arasznyira nőtt mustárt ne engedjük
tovább nőni. Addigra betöltötte a szerepét, előkészítette a talajt. A
sorok gyommentesek, a talaj laza és nyirkos, bármilyen kultúra
befogadására alkalmas. A mustár minden esetben talajregeneráló
„másodvetésnek” számít.
Az új kultúra bevetése előtt a levágott
mustárt a tarlón hagyjuk. Ez nem zavarja sem a barázdahúzást, sem az
ültetőlyukak előkészítését. A palánták gyökerei ebben az élő talajban
egyenletesen és gyorsan szétterülnek, s ez már önmagában is biztosíték a
kedvező kezdeti fejlődésükre, ami a későbbi gyors növekedés és
egészséges fejlődés feltétele.
Ezekben a hetekben a mustárhoz hasonlóan
a parajt is levágjuk, és a talaj felszínén hagyjuk. A paraj a
táplálékszolgáltatáson kívül eddigre minden más feladatát teljesítette:
árnyékolt, elhárította a kártevőket, gyökereivel behálózta a talajt. A
parajt a szárba indulás kezdetekor kell levágni, tehát akkor, amikor még
dús a levélzete. Az első takarórétegre később további anyagot hordunk
fel – tovább mulcsozzuk – felhasználva valamennyi zöldségnövény
levélmaradványát, szárát, a gyógy- és fűszernövények levélzetét, a
csalánt és bármilyen gyomnövényt. Tekintettel arra, hogy az állati
eredetű anyagok sem hiányozhatnak a jó komposztból, valamilyen állati
hulladékból készített szerves anyagot, továbbá fahamut is szórunk rá. A
felhordott újabb réteget takarjuk le fűvel, így a mulcsozott terület
rendezettebb, ápoltabb benyomást kelt.
A gyógy- és fűszernövények kiváló társak
A jó növénytársítás legfontosabb
alapelve, hogy az „igénylő” főnövények mellé mindig „szolgáltató”
növények kerüljenek, továbbá figyelembe kell venni az egyes sorok
tenyészidejének hosszát is. Így lehetővé válik, hogy az egy tenyészéven
belül többször vetett i.. beültetett sorok célszerű, egészséges
társítást adjanak.
A fűszer- és gyógynövények a
társkultúrában elősegítik egymás jó egészségi állapotát és
termőképességét, erőteljes fejlődését. Ezek a tulajdonságokat a
kertművelésben is lehet hasznosítani, ha a növényeknek megfelelő
termőhelyet és növényi szomszédságot alakítunk ki.
Fűszernövényen itt azokat a lágyszárú
növényeket értjük, amelyeket a háziasszony ételízesítőként használ.
Kerti termesztésre viszonylag kevés faj kerül. Számos gyógy- és
fűszernövény tenyészik azonban kertünk kerítésén kívül, s ha netán
bevándorolnak a kertbe, egyszerűen gyomnak tekintjük őket, pedig ezek a
vadon termő növények nagyobb figyelemre méltóak, s egy részük
megérdemli, hogy kertünkbe befogadjuk. Ebbe a növénycsoportba tartozik
számos virágos dísznövényt is, pl. a kalendulát és a sarkantyúkát
évszázadok óta gyógynövényként tartják számon.
Ezt a szemléletet érvényesítve kertünket
illattal és színpompával telíthetik a különböző megjelenésű és virágú
gyógynövények, mind a magunk, mint az egész kert egészségének
szolgálatára.
Egyéves fűszernövények
Ne termesszük külön „füveskertben” őket! Értékes szomszédhatásaikat a többi termesztett növény javára érdemes hasznosítani.
A kapor igen jól elősegíti a kelést,
főként a sárgarépáét. A kelés nem lesz hiányos, a kártevők elkerülik az
állományt, később pedig a kapor nagyszerű enyhe árnyékot ad. Bármilyen
rákövetkező kultúra mellett is megtartható, s így a háziasszonynak
mindig rendelkezésére áll zöld kaporlevél, -virág, -szár és -mag. A
kapor bármilyen társításban bevált, mint megbízható, egészségvédő
szomszédnövény.
A turbolya egyéves, korai vetésű,
bármilyen salátaféle mellé társítható, egész éven át szedhető növény.
Mellette a fejes saláta kitűnően és gyorsan fejesedik, szép zsenge
marad, a csigák pedig nem károsítják. Éppen ezért célszerű a bevezetőben
említett saláta-retek társítást harmadikként turbolyával kiegészíteni.
A bazsalikomot általában ládában
előnevelik. Ezt azért nem tanácsos, mert a palántázott bazsalikom
azonnal virágzásnak indul, s ezáltal sok zamat- és hatóanyag veszendőbe
megy. Hidegre érzékeny növény, tehát csak a későbbi kultúrák – pl. az
uborka, a cukkíni vagy az édeskömény – közé célszerű vetni. A bazsalikom
is elősegíti a zárt kelést, a levelek (uborkáé) tovább zöldek maradnak,
és javul a termés minősége.
A kömény és a koriander a konyhában
nélkülözhetetlen fűszernövények: a káposztafélék, a cékla, a korai
burgonya és az uborka kitűnő előveteményei, ill. szomszédnövényei.
Javítják a termés – főként a burgonya – ízletességét.
A metélőzeller jó előveteménye a
káposztának. A káposztapalánták korai fejlődési stádiumában védelmet
nyújt a földibolha, később pedig a hernyókártétel ellen.
Az egyéves borsfű (borsika, csombord)
legcélszerűbben a babbal társítható. Előveteményként vagy a babbal egy
időben vethető. Megfigyelések szerint távol tartja a babtól a
levéltetveket.
A borágó kiváló társnövény lehetne, mert
a környékét szintén kerülik a levéltetvek, korán és jól árnyékol, élénk
kék virágaival odacsalogatja a méheket, aminek végül is az egész kert
hasznát látja. Sajnos igen erős versenytárs, minden szomszédos növényt
elnyom. Emiatt tulajdonképpen alkalmatlan a társításra, de mivel minden
más növénynél jobban lazítja a kemény, kötött talajokat, érdemes számára
megkeresni a megfelelő helyet és társnövényt.
A
kerti zsázsa is egyéves gyógy- és salátanövény, magját elhullatva
gyepszerűen kel, erőteljesen terjed, ezét lágy szárú növényekkel nem
társítható, ugyanezen okból előveteményként sem ajánlható. Legcélszerűbb
gyümölcsfák tányérjába vetni.
A fehér mustár sokféle hatóanyagot
tartalmaz, és az igazi gyógynövény minden pozitív tulajdonságával
rendelkezik. Zsenge állapotában a zsázsához hasonlóan salátaként is
fogyasztható, az utóbbitól eltérően azonban nincs csípős íze, és a
szomszédos növényekre sincs káros hatással. A mustár bármilyen
kultúrának jó előveteménye, választónövénye vagy felülvetése. A
mustárral felülvetett dáliát vagy a mustárral elválasztott salátasorokat
a csigák elkerülik, de ugyanígy védi a liliomot, a szarkalábot vagy a
cinniát. Más kártevőket is elriaszt, továbbá korán ad árnyékot a
társnövényeknek. Bizonyos esetekben – pl. a paradicsomhoz, a fák törzse
körüli részbe stb. – ajánlatos a többszöri mustárvetés, ugyanis a
mustárt nem hagyhatjuk arasznyinál magasabbra nőni. A mustár kedvező
hatásában nagy szerepe van a mustárolajnak. Újabb vizsgálati eredmények
azt igazolták, hogy a mustár rendkívül hatékony védelmet nyújt a
fonálférgek ellen.
Évelő fűszernövények
Az évelő fűszer- és gyógynövényeket
rendszerint az erre a célra kijelölt „füveságyásban” is szokták
termeszteni, pedig ezek is nagyszerűen társíthatók más évelőkkel,
amelyek között díszítő szerepet is betöltenek, ezen kívül ható- és
illatanyagaik, olajuk és egyéb anyagaik révén más növények hasznos
segítőtársai lehetnek.
Ez elsősorban a levendulára vonatkozik,
amelynek virága és levelei is jótékony hatásúak. A levendulát oda
telepítsük, ahol gyakori a hangyakártétel és a levéltetű-fertőzés (pl.
rózsaágyásba), de ültethető a liliom- , a nősziromágyások
szegélynövényeként is.
Ugyanezeket mondhatjuk a zsályáról, az izsópról és a kakukkfűről, amelyek szintén távol tartják a levéltetveket és a csigákat.
Különösen értékes, minden házikertben
régóta meghonosodott gyógynövény a vöröshagyma, s még inkább a
fokhagyma. A megfelelő helyen kitűnő segítőtársak, pl. a szamóca
szürkepenészes megbetegedése ellen védekezésben. Mindkét hagymafaj jó
egér- és csigariasztó. A zöldségféléken kívül ajánlatos a rózsatövek, a
liliom, a tulipán közé, ill. a fák köré is telepíteni belőlük.
A kalendulát és a sarkantyúkát vessük a
rózsatövek, a liliom és a nőszirom alá, a zöldségfélék közül pedig a
káposzta, az uborka, a borsó és a paradicsom alá, továbbá a fák töve
köré az ún. tányérba, a szamóca- és a málnatövek közé. Riasztják a
levéltetveket, a vértetveket, a hernyókat, a csigákat a hangyákat és az
egereket, ezen kívül a kalendula még a fonálférgek ellen is véd. Ahol
pedig sarkantyúka van, ott hamarosan kipusztul a tarack!!
Végül felmerül még a kérdés, hogy mit
tegyünk ezzel a rengeteg gyógy- és fűszernövénnyel, ha már túl nagyra
nőttek, ill. a tenyészidejük lezárult?
Ha minden növényfajból több
növényegyedünk van, néhányat megtarthatunk a kivirágzásig, mert a
virágaik – szinte kivétel nélkül – erősen vonzzák a beporzást segítő
mézelő méheket, a poszméheket, a lepkéket és más rovarokat. Levágott
zöldjük folyamatosan szolgáltatja a takaróanyagot, kitűnő adalék a
felületi komposztáláshoz. Bár a komposztálóban is értékes adalékot
képviselnek, a közvetlen talajtakaróként való alkalmazásuk hasznosabb.
Például a már virágzásnak indult metélőhagyma levágott zöldtömegét a
szürkepenész ellen terítsük a szamócasorok közé.
Meg kell még említenünk a kertbe
„beszivárgott” vadon termő gyógynövényeket is. A felületi
komposztáláshoz aligha találunk ezeknél (pl. csalán, medvetalp, stb.)
értékesebb adalék anyagot. A leghatékonyabban azonban úgy hasznosíthatók
a gyógynövények, ha zöldtömegüket előbb megerjesztjük. Az erjesztett
komposztlé elsődleges és legértékesebb anyaga a csalán. Ehhez adhatjuk
hozzá a hagymát, a zsurlót, ami éppen akad, speciális célra
macskagyökeret, vagy fehér ürmöt. A gyógynövény-hígtrágya (erjesztett
gyógynövénylé) igen hatékony szerves trágya, amelyet vagy a tél végén,
vagy kora tavasszal, a kert „éledésekor” kell kijuttatni a
szamócaágyásra, a gyümölcsfák tányérjára, a rózsatövekhez, esetleg a
később beültetendő zöldségsorok talajára. Ezzel a tenyészidő folyamán
minden további trágyázás szükségtelenné válik, továbbá csökken a
növények fogékonysága a különböző betegségekkel szemben. Az ilyen
növényi hígtrágyát kapott talaj idővel mind sötétebbé és morzsalékosabbá
válik, a talajélet jelentősen fellendül és lehetővé válik a növények
egészséges, erőteljes fejlődése.
A híg komposztnak nem csupán megelőző,
hanem gyógyító hatását is megfigyeltük, főként a kórokozó gombák
fellépésekor. Az erre a célra készenlétben tartott erjesztett komposztlé
(elsősorban hagymalé) kiváló a veszélyeztetett növényállomány
kezeléséhez.
Növénytársítás az öngyógyító veteményesben II.
Felületi komposztálás
A gyorsan elkorhadó növénymaradványokat a
sorközök felületi komposztálására használjuk. Azok a növények azonban,
amelyek közvetlenül a levágáskor nem alkalmasak talajtakarásra (pl.
borsó, az évelő növények szára, a kemény levélzetű lágyszárúak, stb.),
átmenetileg a komposztálóba kerülhetnek.
Más módon való hasznosításukra a
szecskázás nyújt lehetőséget. Minden felesleges növényi részt, ami nem
kerülhet azonnal felületi komposztálásra, de felaprítható
(szecskázható), gondosan összegyűjtögetünk. (Aprításra csak a különösen
szívós rostnövények, pl. a lenfélék alkalmatlanok.) A szecskázandó
anyagot közvetlenül a levágás után vagy legfeljebb kissé fonnyasztott
állapotban kell felaprítani, de mindenképpen az érés megindulása előtt.
Begyűjtésükre akkor kerül sor, amikor a virágok elnyíltak, az évelők és a
gyógynövények a magképződés előtt állnak. Az összekevert növényi
hulladékokat a szokásos módon kevés kőzetliszttel, állati eredetű
szerves anyaggal és egyéb adalékokkal dúsítva hordjuk fel a talajra.
A takaróanyag viszonylag rövid idő alatt
jól és egyenletesen beérik, tehát a szecskázott növényi maradványokból
is hamarosan humuszos talaj képződik. A benne fejlődő növényállomány
teljesen egészséges, és mivel a tápanyagellátása megfelelő, az
árnyékolás, a nedvesség megőrzése és a talajlakók élettevékenységének
serkentése lehetővé válik. Az összeszecskázott növényhulladék-keverék –
feltéve, hogy a kertben sokféle növényt termesztünk – azokat az értékes
hatóanyagokat is tartalmazza, amelyek a kártevők elriasztását, a
növények védelmét szolgálják.
A nyári növényhulladék a zöldségágyások
talaját takarja. Ismerjük az üröm, a zsálya védő hatását, a csalán
trágyaértékét és egyben védő szerepét, továbbá kovasav-szolgáltatását,
stb. Azt is tudjuk, hogy a mustár gátolja a fonálférgek támadását, hogy a
hagymafélék fungicid hatásúak. Mindezek a mulcsozáshoz való
felhasználásban is érvényesülnek.
A takaróanyagot a környezetünkben vadon
tenyésző növények begyűjtésével tehetjük értékesebbé és sokrétűbbé. Ide
tartozik pl. a bodza, amelyik folyamatosan és minden fejlődési
stádiumában felhasználható szecskázott takaróanyagként, s igen
hatékonyan riasztja a vakondokat. Az erdőből begyűjtött különböző (NEM
VÉDETT!!!) harasztok – megfigyelések szerint – távol tartják a férgeket,
és egyben rothadás-gátló hatást is kifejtenek. Hasznosak továbbá a
cickafark, a zsurló, valamint a vadrózsa lágyabb, zsengébb hajtásai, s
ha módunk van rá, szerezzünk némi zabszalmát hozzá, mert ez lazává,
szellőssé teszi a mulcsréteget, vagyis a felületi komposztot.
Az ilyen, sokféle növényből készített
takarást nem lepik el a csigák és más kártevők, zöldségfélék,
rózsatövek, az évelő növények és a gyümölcsfák egészségesek maradnak,
kitűnően fejlődnek, és a takaróanyag felhordása nem jelent különösebben
nehéz munkát.
Az
ősszel nagyobb tömegben begyűjtött és felszecskázott növényi hulladékot
ott terítsük szét, ahová egyébként is komposztot szokás teríteni, tehát
a fák töve köré, a rózsatövekhez, a liliomhoz, a málnához és a
szamócához, vagyis azokra a területekre, amelyeket tavasszal nem vetünk,
nem vethetünk be.
Tavasszal az idő felmelegedésével a
komposztban megindulhat, ill. folytatódhat az érés, és a takart növények
megfelelő tápanyagellátást és védelmet kapnak.
Ha attól tartunk, hogy az eljárás sok
gyommag kelését is lehetővé teszi, hagyjuk a komposztkeveréket a
kiterítés előtt néhány napig kupacban állni. Az anyag igen rövid idő
alatt annyira felmelegszik, hogy a gyommagvak elvesztik a
csírázóképességüket. A takaróanyag beérése után a takaróréteg alatt
egészen szokatlanul laza lesz a talaj. Az esetleg feltörő gyomok (még a
legszívósabbak is) könnyen kitéphetők.
Ha öntözés válna szükségessé, a vizet
mindig a talajtakarásra kell juttatni. A takaróréteg a szűrő szerepét
játssza; soha ne locsoljuk magát a növényt, s főként ne szórjuk a vizet a
levelére, mert a nedves levélzetet könnyebben megtámadják a kórokozó
gombák. Egyes növénybetegségek – pl. a lisztharmat – a mi
közvetítésünkkel terjednek el! A soros művelésű ágyásban a zöldségek
minden további nélkül fel tudják venni a szükséges vizet és tápanyagot a
felületi komposztálással takart sorokból.
Növényápoláskor, vetéskor vagy
betakarításkor mindig a takarásos sorokban járkáljunk. A takarás több
célt is szolgál: megfelel a biológiai szemléletű kertművelés alapvető
követelményének, vagyis annak, hogy ha a talajfelszín soha nem áll
csupaszon, akkor lehetővé válik a talajélet zavartalan fejlődése és
működése, a tűző napsütés nem szárítja, az erős esőverés nem éri
közvetlenül a talajt, a takarás alól a gyomok nem tudnak feltörni.
Mindez elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a talaj jó egészségi
állapotát és állandó termőképességét megőrizhessük.
Növénytársítás az öngyógyító veteményesben III.
Egy év a társkultúrás kertben
Amikor ezeket a sorokat írom –
októberben vagyunk – a zöldséges sorok még mind teremnek. A termést
mostanáig folyamatosan takarítottuk be, és egy jó ideig még folytatni
fogjuk. Az elmondottak szerint alkalmazott növénytársítás módszerének
tehát éppen az az egyik nagy előnye, hogy a termést folyamatosan
szüretelhetjük, mindig újból és újból vethetünk, palántázhatunk.
Az eljárás alapelvének megfelelően a
különböző növényfajokat nem ágyásonként, hanem soronként rendezzük el,
mégpedig pontosan megszabott sortávolságokban, és ezeket a sorokat az
évek folyamán nem változtatgatjuk. Az egészen rövid tenyészidejű
elővetemények – metélőhagyma, korai saláta, hónapos retek, mustár – után
a május vége felé a fősorokba vetett (ültetett) főnövények a vegetációs
igény végéig folyamatosan hoznak termést. Ilyen főnövények:
- a paradicsom (még októberben is terem),
- az uborka (a fajtától függően ezen is van még októberben is zöld termés),
- az összes káposztaféle (bimbós kel, téli kelkáposzta, téli tárolásra termesztett fejes káposzta).
Virulnak még a középsorok utónövényei
is, amelyeket – a fősoroktól 0,80-1 m sortávolságra – valamilyen kultúra
(pl. hagyma, korai káposzta, karalábé) után, viszonylag korán lehetett
telepíteni, és most még utótermést adnak:
- ilyen az édeskömény, a kínai kel, a pasztinák, az endíviasaláta, a kapor.
Az egészen rövid tenyészidejű
elővetemény (metélőhagyma, zsázsa, mustár) után az idény
előrehaladottabb időpontjában is ültethető pl.:
- a hagyma, a zeller, a karfiol és a cékla.
Az említett fő- és középsorok közé
0,40-0,50 m távolságra telepített ún. rövid sorokban is termőben van
valamilyen zöldségféle. Előzőleg ezekbe a sorokba került
- a korai vetésű saláta és hónapos retek, a különböző sárgarépafajták, a karalábé, a bokorbab, stb.
Ezek a korai növények már mind
letermettek, helyükre egy második, esetenként még egy harmadik kultúra
is került. A korai zöldségféléket értelemszerűen a következő fajok
követhetik:
- késői sárgarépa, bármilyen salátafajta
(mindig retekkel társítva), a legszükségesebb fűszernövény (kapor vagy
egyéb), karalábé és paraj az őszi ellátásra.
Kertünk tehát késő ősszel is teljes választékot kínál!
Köztes mustárvetés
A kertben a talaj sohasem maradhat
csupaszon, növényborítás nélkül. Eljön viszont az az idő, amikor még
kedvező klímájú termőhelyeken sem lenne értelme a letermett sorokba új
zöldségkultúrát telepíteni. Ilyenkor – pl. a karósbab után, a learatott
bab helyére – mustárt vetünk.
A kert attól válik életteljessé, hogy
talaját gondosan kezeljük, a talajéletet óvjuk, vízháztartását nem
zavarjuk meg, állandó árnyékolással elősegítjük kellő humuszállapotának
kialakulását, és gondoskodunk arról is, hogy a gyökerek kellően
behálózzák. A zöldségfélék betakarítása után tehát bevetjük egy olyan
növény magjával, amely még kikelhet, és egy ideig növekedhet,
zöldellhet. Amikor egy-egy sor már végleg „kiszolgált”, ásóvillával a
talajt kissé meglazítjuk (de semmi esetre sem forgatjuk át). Az esetleg
előforduló gyomokat eltávolítjuk. Az ily módon „meglevegőztetett”
talajba ezután (szórva) mustármagot vetünk. A magvak egy része a
villával szúr lyukakba kerül, a többire pedig egy kevés földet
gereblyézünk. A mustármag néhány nap alatt kikel, és kitűnő zöld
takarást ad. A módszer mentesít a nehezebb kerti munkától, az ásástól,
talajunk pedig egészséges ápolást kap.
A mustár tehát zöld takarót borít a
talajra, beárnyékolja, gyökereivel igen mélyen behálózza azt, elnyomja a
gyomokat, és ha nem engedjük a virágképződésig jutni, kevesebb vizet
von ki a talajból, mint amennyi takarás nélkül elpárologna belőle. A
többi – egyébként ugyancsak értékes – zöldtrágyanövényhez viszonyítva a
mustárnak a kertművelésben sajátos előnyei is vannak. Könnyű a vetése,
egyszerű a gondozása, -7 °C alatti hőmérsékleten pedig biztosan elfagy,
így nem hagy tavaszra durva szármaradványt maga után (feltéve, hogy nem
hagyjuk meg a virágzási stádium elérése után is). A fagyos talajt borító
mustárlepel tavaszig annyira elporlad, hogy már a gereblye könnyű
érintésére is szétomlik, és ezzel – minden további munka nélkül – kész a
vetőágy.
Ugyanígy járunk el sorban minden
felszabadult, újabb haszonnövényre már nem váró sorral: talaját kissé
fellazítjuk, és mustárral bevetjük, és ezt mindaddig folytatjuk, amíg
csak remélni lehet, hogy az időjárás lehetővé teszi a mustár kelését és
kizöldülését. Ha az utolsó mustárvetésünk már nem is tud megnőni pár
centiméternél magasabbra, a gyökérzet ennél jóval mélyebbre lehatol, és
értékes gyökérmaradványai a talajt javítják.
Ráadásul ezek a késői, zsenge kis
mustárnövénykék nagyon jól pótolhatják az ilyenkor már ritkább
zöldségsalátákat vagy zöld ételízesítőket. Kevésbé csípős, és zsengébb,
mint a kerti zsázsa, ugyanakkor nagyon egészséges a fogyasztása!
A legkésőbb letakarított zöldségsorok
helyét – gumós zellerét, a káposztáét, a célkáét, a téli sárgarépáét –
azonban már nem lehet mustárral bevetni. Talajunk szellőzését a termés
felszedése automatikusan megoldja, a betakarítás után pedig egyenletes
vastagságban letakarjuk a letördelt levelekkel, soronként mindig az ott
termett növényfaj saját levélanyagával. Tavaszra mindez a takaróanyag
elkorhad, és morzsalékos, jó vetőágyat szolgáltat.
És hogyan néznek ki a sorközök a tél küszöbén?
Azokról
a sorokról van itt szó, amelyekbe tavasszal paraj került, amelyek a két
szomszédos zöldségkultúrától azonos távolságban, középen húzódnak,
amelyeken a zöldségsorok között járkáltunk, és amelyekben a folyamatos
takarórétegből felületi komposzt képződött. Ezt a területsávot úgy
létesítettük és gondoztuk, mint általában minden komposztot, rétegről
rétegre ráhordva minden adódó, komposztálásra alkalmas anyagot. Ha nem
volt érett istállótrágyánk, egy-egy maréknyi kereskedelmi
komposztstartert, némi fahamut és állati hulladékból készült szerves
anyagot adtunk hozzá, majd meglocsoltuk erjesztett gyógynövénylével,
növényi hígtrágyával. Utolsó rétegként pedig valamilyen fűszer- vagy
gyógynövény levágott zöldjét terítettük rá.
Ez a takaróréteg őszre már teljesen vagy
majdnem teljesen beérett, de legrosszabb esetben a késő ősz és a tél
folyamán megérik. Mindenesetre a helyén hagyjuk. Ha próbaképpen
beleásunk, alatta pompás, laza talajt találunk, amelyben csak úgy
hemzsegnek a giliszták. Tavasszal már csak el kell gereblyézni
(darabosabb növénymaradvány már aligha akad benne, ha mégis lenne, az a
komposztgödörbe kerül), és ezzel a vetőágy ezen a területen is kész.
A vetéshez az első sort egy fél
sorköznyivel elcsúsztatjuk (a további sorok helye azután az előírt
sortávolságokból önmagától adódik), tehát a paraj az előző évi
zöldségsorba, egy-egy zöldségféle pedig az előmúlt évben képződött
felületi komposztrétegbe kerül. Az igen fáradságos őszi talajmunkák
helyett tehát ilyen egyszerűen és könnyen előkészíthetjük a talajt a
következő évi növények befogadására, és még a helyes növényi sorrenden
sem kell a fejünket törni.
Minden növényt a megfelelő társnövény mellé
A kert természetesen nem csak
zöldségágyásokból áll. A dísznövények és a fák megfelelő átteleléséért
is sok mindent kell az ősz folyamán tenni. Ezzel kapcsolatban minket
most csak az érdekel, ami a helyes társítással függ össze. Tehát az,
amit a növényekért más növények segítségével tehetünk.
Az évelő növények ültetésének idején
elsősorban azt kell alaposan megfontolnunk, hogy minden növény a
megfelelő társnövény szomszédságába kerüljön. Ősszel kell elültetnünk
például a levendulát, esetleg a zsázsát, az izsópot vagy a kakukkfüvet,
amelyek a rózsák, a nőszirom és a liliom köré kerülnek szegélynövénynek.
A ribiszkebokrok közé telepített fehér üröm pedig nagyon jó védelmet
nyújt a ribiszkerozsda ellen, de jó helye van az ún. rövid sorokban is,
mint első utónövénynek. A fehér ürmöt nyár elejei vetéssel szabadföldön
neveljük elő. Egy-egy fokhagymagerezdet beültethetünk a liliomok, a
rózsák és a tulipánok közé, valamint a gyümölcsfák tányérjába, hogy
távol tartsa az egereket és a pocokféléket. A kalindula és a sarkantyúka
akkor tudja kiváló védőhatását kifejteni a rózsa, a liliom, a szamóca, a
málna és sok más társnövény mellett, ha ősszel, ill. tél elején
elősegítjük a korai sarjadásukat. Mindkét gyógynövény önmagától
telepszik be a kertünkbe. Ha még nem ütötték volna fel a fejüket azoknak
a növényeknek a szomszédságában, amelyeket „védőőrizetük” alá
szeretnénk helyezni, akkor magjukat a tavaszi keléshez már ősszel vessük
el.
Novemberi vetés (fagyvetés)
Míg az ún. téli saláta októberi
kipalántázása vagy a téli paraj elvetése ebben az időben csak enyhébb
klímájú termőhelyeken jöhet szóba, a novemberi vetésként ismert módszer
bárhol megvalósítható.
Az eljárás alapgondolata az, hogy a
magot akkor juttatjuk a földbe, mikor az a hideg idő beállta miatt már
nem tud kicsírázni. A magvak legfeljebb a duzzadási stádiumig juthatnak
el. Ilyen környezeti viszonyok uralkodnak általában novembertől kezdve,
innen ered az elvevezés is (nem tévesztendő össze az előbb említett téli
saláta vagy téli paraj termesztésével).
A következő évi sorokat már most
kijelöljük (fél sort elcsúsztatva), és teljes egészében vagy – a kisebb
kockázat miatt – csak részben parajjal beültetjük. Ezzel elvégeztük a
következő évre az előkészítő munkát, egyben gondoskodtunk a korai
parajtermésről. A talaj a parajvetés idején még ne, ill. már ne legyen
„ragadós”, az viszont nem baj, ha enyhén fagyos. A vetést mindig kerti
földdel takarjuk, semmi esetre se tőzeggel, mert ez sokkal erősebben
tartja a hideget, tehát késlelteti a kelést, esetleg kérdésessé teszi a
vetés sikerét. A korai vetésű salátának, sárgarépának szánt sorokat a
legkoraibb szabadföldi fejessaláta- és sárgarépafajtákkal vetjük be.
Ezek már kora tavasszal kikelnek – mielőtt még a szokványos műveléshez a
talajra rá lehetne menni –, s mindegy háromhetes előnnyel indulnak
fejlődésnek. Novemberi vetéssel olyan zöldségféléket szaporítsunk,
amelyek kelés után a viszonylag még alacsony hőmérsékletre nem
érzékenyek, és az ilyen fagyvetésre már alkalmasak. Ezek: a legkoraibb
saláta- és sárgarépafajták, a paraj, a metélőhagyma, a feketegyökér, a
gyökérpetrezselyem, a pasztinák, a korai karalábé és káposzta, a
levélpetrezselyem és néhány vöröshagymafajta. E módszerrel nem csak a
tavaszi munkacsúcsok kerülhetők el, hanem korábbi lesz a fejlődés és a
termésérés is.
A kert célszerű átteleléséhez és a
következő idény kedvező beindulásához szükséges őszi munkák alapvetően
eltérnek a hagyományos kertművelés nehéz őszi munkálataitól. A
fagyvetéses módszerrel megteremtjük a folyamatosságot a következő
termőévvel, a téli időszak nem csupán átmenetet jelent az új kertészeti
idénybe, hanem a következő év kedvező körülményeinek az előkészítése is,
a biztos és bőséges, egészséges termés előállításának záloga. A
novemberi vetéssel tulajdonképpen már beindítottuk a következő
kertészeti idényt. A sorokat a vetéshez elcsúsztattuk egy-egy fél
sorköznyivel, s így a következő évben minden zöldségkultúra olyan sorba
kerül, amelyet az előző évben létrejött felületi komposzt takar.
Ha nem vetettük el novemberben az
említett növényeket, akkor tavasszal ugyanúgy az első sortól kezdve fél
sortávolsággal elcsúsztatjuk a sorokat. A növénytársítás módszerének
egyik tovább fejlesztési lehetősége – főként a célszerű vetésforgó
nézőpontjából – az ún. „mozgó elrendezés”, vagyis az egész veteményes
„elcsúsztatása”. A szamócásban pl. az évente felújítandó egy-két sort
nyáron arra a helyre telepítjük, ahová előzőleg borsót vetettünk.
A felületi komposztálással és zöldtrágyázással kombinált talajtakarás
A talaj folyamatos borítottságából adódó
előnyökről és az állandó, jó hatású növényszomszédságról akkor sem kell
lemondanunk, ha valamilyen ok miatt nem tudunk a felületi komposztálás
követelményeinek eleget tenni, pl. nem tudunk elegendő takaróanyagot
összehordani, vagy a munkához nincs munkaerő-kapacitás a kellő időben,
esetleg túlságosan nagy a kertterület. Hasítsunk ki a kertből egy
kedvező fekvésű részterületet a talajtakarásos, vagyis a felületi
komposztálásos zöldségtermesztés céljára.
A kert fennmaradó veteményes területén –
amelynek a felületi komposztáláshoz már nem tudunk megfelelő
takaróanyagot előállítani – folytassunk zöldtrágyázott társkultúrás
zöldségtermesztést. Az idény kezdetén parajt vetünk a sorok közé, amint
az virágzásnak indul, levágjuk. Helyére olyan gyógynövényt vetünk,
amelyik a szomszédos növényeket árnyékolja, a talajt dúsan átszövi a
gyökérzetével, s így azt lazítja, javítja, ezen kívül távol tartja a
kártevő rovarokat, s a haszonnövény szomszédságában kiváló minőségű
zöldtrágyát szolgáltat egész éven át. Erre a célra elsősorban a
kalendula, a büdöske, a sarkantyúka, az egyéves porcsin, a mustár, a
kapor ajánlható (ez a mustárvetés nem tévesztendő össze az év elején
előveteményként vetettel!).
Ha a zöldtrágyanövény túlságosan magasra
nőne (pl. a mustár vagy a kapor), és zavarná a szomszédos növényeket,
akkor levágjuk, és ugyanazzal vagy más gyógynövénnyel újból bevetjük a
területét. Nem ajánlatos azoknak a zöldtrágyanövényeknek a vetése,
amelyeknek a tarlómaradványaival nehezen boldogulunk (pl. herefélék,
repce, csillagfürt, stb.).
A gyümölcsfák a társkultúrás kertben
Az évelők és a fás növények a
társkultúrás művelési rendszerben elfoglalt helyének a leírása külön
füzetet igényel, ezért itt csak a gyümölcsfákról ejtünk szót.
A gyümölcstermesztés sikerét eleve
eldönti a megfelelő fajta megválasztása, a talajtípus, a termőhely
fekvése és a szélirány figyelembevétele. A társkultúrában művelt kertben
azonban maga a kert gondoskodik a gyümölcsfák tápanyagellátásáról és
növényvédelméről. Ehhez csak csalánból és gyógynövényekből készített,
kellő mennyiségű komposztlé és elegendő komposzt szükséges. Mindazt, ami
az év vége felé összegyűlik – levél és lomb, gyógynövényszár és
elhervadt virág, hulladék és konyhai szemét – rétegezzük a
komposztrakásra. Ha valamilyen okból a komposztrétegezést ősszel nem
tudnánk elvégezni, akkor az ősszel összehordott hulladékot hagyjuk
kupacban áttelelni, és kora tavassal teregessük el szabályos
komposztálódásra. Ezt a komposztot elsősorban a fák tányérjába hordjuk
ki (lásd még a komposzt kiegészítésére és feljavítására vonatkozókat).
Januárra a fák – a késő ősszel végzett
törzskezelés után – vastag komposztrétegben állnak. A fatörzset
csalánból készített trágyalé és egyéb adalékok keverékével kenjük be, a
kezelést tavasszal még egyszer ismételjük meg. Amikor a fagyok elmúltak,
és a talajélet ismét megindul, a fák törzse körüli területet kiadósan,
egyenletes elosztásban locsoljuk meg felhígítatlan növénytrágyalével,
valamivel később pedig valamilyen gyógynövénnyel – kalendulával,
mustárral, sarkantyúkával – vessük be. Szükség esetén ezt a vetést
megismételjük. A mustárvetésből kelt állomány közé elegendő, ha újabb
vetőmagot szórunk, a régi növényeket kitépjük, és a helyükön hagyjuk. A
kalendulát és a sarkantyúkát nem szükséges így rávetni. A törzs körüli
tányér bevetése ugyanazt a célt szolgálja, mint a veteményesben, vagyis a
talaj átgyökereztetését, a talajélet serkentését és fenntartását, védő
hatóanyagok szolgáltatását.
Ez is társítás, de a kölcsönösség és az
egymásra hatás más jellegű, mint amilyenről eddig szó volt. A jó
tápanyagellátás következtében egészségesen tenyésző fákat a kártevők
elkerülik, permetezésük fölöslegessé válik. Még a külső sérüléseket
szenvedett fák is helyrejönnek, és bőven teremnek.
Amikor ősszel a fák tányérjára ismét
komposztot készülünk teríteni, előbb győződjünk meg róla, nem kell-e a
talajt kissé „meglevegőztetni”. Hála az előző évi komposztnak és
vetésnek, a gyökérzettel dúsan behálózott, állandóan beárnyékolt talaj
ilyen beavatkozást legfeljebb az első évben igényel.
